'VISSZAJÖTTEM'

A minap ,más értelmet kapott szememben a 'Tékozló fiú'története. Pedig,hej de milyen sokszor hallottam ,gyerekekkel eljátszottuk,példázgattam,de igazán sosem tudtam megérteni az apa viselkedését a tévelygő fia hazatértekor.Személy szerint a nagyobbik fiú álláspontján azaz felháborodásán osztoztam.De hát elfogadtam tényként,hogy ez a történet egy példabeszéd és keresztény létünk öröksége,s nem firtattam tovább a dolgot.Mindez a tegnapig.
A tegnap csengetnek az ajtón ,úgy délfele. Konyhában lévén kiszólok ,hogy nyitva az ajtó. Megint csengetnek,de most hosszabban.Nagy dirrel-durral abba hagyom az addigi foglalatosságom ,s morogva az orrom alatt ,ajtót nyitok.
-Láss Uram, csodát! - először nem jött, hogy higgyek a szememnek ,kivel találom magam szembe.
-Szia ,Csoki -nyögöm ki nagy nehezen a hirtelen meglepetés hatása alatt.
- Csókolom nevelő.Visszajöttem!-jön a halk válasz szemlesütve.
Nézem az egy fejjel nálamnál magasabb fiút , az ajtóba kapaszkodva ,hang nem jön ki a torkomon,de mozdulni sem tudok.
Csokány Robert,hm...eszembe jut az a nyári nap amikor legelőször találkoztam vele. Alig látszott ki a földből,ruhák helyett valami ruhaként szolgáló rongyokba bugyolálva,tele ótvarral tejfehér zsenge bőre, csak a nagy fekete szemeivel bandzsított felém, félénken mosolyogva,mivel rövidlátó,de csak rövid ideig, mert azonnal lekötötte a kíváncsian összegyűlt gyerekek, akik az új jövevényeket bámultak. Azon a nap hat gyerek érkezett a Kolostorhoz az egyik közeli városkának, fantom negyedéből.Külsejük alapján nem lehetett megítélni melyik fiú melyik lány. Csenevész kis vézna alultáplált testek, kócos hajak,a kosztól fekete kis praclik, de a szemek ,azok bizakodva csillogtak bele a való világba. Jött két kemény hét, kemény antibiotikumos kezelés.Az arcok megtisztultak ,a kezdeti félénkség elmúlt, ismerkedtek az angol WC-vel a Wc papirral a tiszta ágyneművel -ismerkedtek a civilizációval.Szivacsként szívták magukba minden kiejtett szót,minden magyarázatot.Csak hamar rusnya kis békákból, gyönyörű kis gyerekekké vedlettek.A szomorúság ködszerű fátyla, csak a vakáció eljövetelekor suhant át tiszta arcukon ,mikor minden ajtó nyitásra összerezzentek és reményteljes arccal lesték nem-e a szüleik jöttek el, hogy haza vigyék vakációra.Az az örömteljes nap sokáig váratott magára.
Aztán egy másik kép villant meg előttem.Egy borús március 8 adikán reggel,jön a Jósziv pap bácsi gondterhelt arccal s szűkszavúan készülődésre sürget ,de közben készítsem a Csokány testvéreket is.Már robogunk az autóba ,mikor megtudjuk, hogy temetés az úti célunk.A hideg végig fut a hátamon,ez az egy dolog amire nem szívesen készülődök.Elérkezünk a 27 km-re levő városka kórház hátsó kapujához. Mire észbe kapok ,a halotas ház felirattal nézek farkas szemet .Nincs is időm felocsúdni, mert már is két gőrnyedt hátu gyűrött arcú férfi, egy kis koporsót cipelnek, mintha mázsás súly lenne benne.
-A kistestvér halt meg. - jött a válasz a fel nem tett kérdésemre.
Némán bambulom a kis koporsót,sírás gombócai gyűlnek a torkomba.
-Nyolc hónapos,éhhalált halt.-jön továbbá a csendes magyarázat.
Az ég, még jobban elborult.Havas eső kezdett szitálni.A kocsiba ment a fűtés de engem a hideg rázott.Oldalra sandítottam a gyerekekre, kik némán bűvölték a kis koporsót,mintha abba reménykedtek volna, hogy szemük és szívük égő kérésére a koporsó kis fedele leesik és a kis baba mosolyogva felül.Én is reménykedtem...
Pedig nem is ismerték,csak a vér szava volt az ami megmozgatta bennük azt a Valamit.A kezek után nyúltam és mintha jég csapokba kapaszkodtam volna.
A valamikor kántornak tanuló apuka, ki ily mélyre süllyedt a nyomor örvényébe,szabadkozva magyarázkodott valamit de egy szavát sem értettem.Aztán megjelent egy nő.Fáradt arcában a gyerekek vonásait véltem felismerni.Tekintete eszelősen csillog,olyan mintha valamilyen narkó hatása alatt állna..Nem bírom nézni.Ő is mellén telepedik.Megyünk a temető fele.Már vár ránk két sír ásó és egy másik pap bácsi.Számolók magamba.Összesen 9 en kísértük el a nagy útjára a kis Angyalt.
A szél egyre cudarabbul fújj.A hópelyhek vad szilaj táncba kavarognak előttünk.
Egy kis sir hant jelzi annak a napnak keserű emlékét.
Aztán megint változik a helyszín.Robert immár 15 éves ,nálam már egy fejjel magasabb.A folyóso közepén áll konokul lehajtott fejjel. A gyűrött arcú apuka mellette magyaráz valamit.Nekem intézi szavait,de nem egészen értem szavait.A gyerek arcát fürkészem,keresem a tekintetét de ő merőn a földet bámulja.
-Át gondoltad fiam?-kérdem tőle,a sírástól s a tehetetlen dühtől elcsukló hangon.
Nem birok az apára nézni mert szívem szerint felnyársalnám. Meg jelenik az ajtóban a bárgyún mosolygó anya is. A dühöm tetőfokra hágott.
-Hol voltatok eddig? -ordit fel bennem a féltékenység vadállata.-Hol voltatok amikor a gyerek lázasan hánykolódot és neveteket nyögdécselte?Hol voltatok amikor beteg volt ,hol akkor amikor díjat kapott és akkor amikor szomorú volt???,
Csoki nem tud rám nézni ,csak árnyékként elsuhan mellettem és némán pakolni kezd.Haza készülődik,végleg.
Könyörgő szemekkel nézek utána,de nem állíthatom meg.Ez már az ő döntése meg a szüleié. Nekem nem áll jogomba beleszólni. Nem bírom nézni tovább ezt a képet. Ott hagyom őket és a fürdőbe vonulok,ahol magam lehetek a kínzó dühömmel, ahol nem látja senki a lecsorduló könnyeimet.Ki szakítottak belőlem egy darabot.
És most megint szemtől szembe állunk,csak nem néz a szemembe,ugyanazzal a konoksággal bámulja az ajtófélfát mint elmentekor a folyóso kövezetét.Hányszor álmodtam meg ezt a pillanatot,hányszor játszottam el magamba: -Na látod fiam,csak az én szavamra jutottál,-de pont mint akkor most sem jött ki hang a torkomon.Semmi okosság nem jött ki a torkomon csak némán nyakába borultam,s határtalan öröm meg megkönnyebbülés volt az amit abban a percbe éreztem.
-Isten hozott vissza fiam!