Egy kép,egy erös intenzitásu érzés,egy elhatározás,egy álom,- döntö pillanat lehet az életünkben, mely felemelhet vagy lehúzhat. Én felemelkedtem.....
Egy templom áll a város szélén a nemzetközi út közvetlen szomszédságába. Az úton autók suhannak észveszejtő sebességgel, - egy BMW, Mercedes, Volswagen, egyik cifrább a másiknál, mindegyik a kornak legújabb vívmányaival felszerelve. A templom, amely az útszélén áll viszont a régi időt jelképezvén áll rendhitelen nyugalommal a maga egyszerüségével, pedig az arra haladó autók tömkelege igencsak megrázzák alatta a talajt. A templomhoz, a kolostorhoz nőve, mint egy hatalmasra megnőtt sziámi iker, üveg ablak szemei is közönnyel bambulnak bele körülöttük rohanó világba. A kolostor ajtaja előtt balkéz felöl áll egy harangláb. Még fiatal, annak ellenére, hogy a régmúlt idők dicsőségét jelképezi. Egy büszke szarvas fej néz szembe az arra vetődőre. A harangláb alatt félkörívben egy kis fehér sziklából kirakott fal áll, melyre padok vannak felszerelve . A padon ül egy kopottas de tiszta ruhába öltözött nő, mellette két száját eltátott gyerek . A gyerekek is rongyosak. A nagyobbiknak nincs cipő a lábán, egy agyon nyűt és szakadozott kötött blúz fedi felső testét és kis mezítelen popsiját, mert comb középig ér és nadrág hiányába a célnak ez is megfelel. A túl méretezett blúza ujját szopogatja. A kisebbik már szerencsésebb, ő rajta már van a blúz mellett nadrágocska is meg egy kis cipő, amiből kikandikál a rakoncátlan kiváncsi-fáncsi nagyujja, ami láthatólag nem zavarja őt. Ő is a vásott kis felsőnek az ujját szopogatja, olykor-olykor mintha dühösen beleharapna és tép egyet rajta. Hajuk kócosan mered az ég felé, a maszattól sötét kis arcukból csak a nagy ártatlan, golyószerű szemeik a cselekvő alanyok, ahogyan rászegeződnek az új környezetre. Nézik a szarvas fejet, nézik az épületet, lopva anyjukra tekintenek, aki maga módján, ő is idegesen tekinget maga köré. Valószínű, hogy éhesek, de szótlan hallgatásba merülve várakoznak, hogy megnyíljon a kolostor agyon nyűt ajtaja. A csend súlya alatt meggörnyed az anya válla, mely maga elé meredve nézi a kockakőből kirakott járdát.Felemeli a fejét egy pillanatra,arcán mintha- mintha valami fura remény árnya suhanna át.Abban a pillantásban kétsébeesés,könyörgés -egy anya imája a két rongyos poronytyáért - tömörült bele.Kicsapódik a kolostor ajtaja. Egy tíz éves forma gyerek ugrik ki rajta indián csataüvöltés szerűt hallatatva, kezében egy kis csengőt lóbálva nagy ügybuzgósággal.-Szünet! Szünet van!- ordítja tele torokból az üres udvarnak és elrohan a kolostor közvetlen szomszédságában álló tömbház fele. Nagy ívben tesz egy kört az udvaron az üdvrivalgások közepette, és vissza fele veszi az irányt a kolostor fele. Az anya és két gyereke összerezzennek a ricsajra mely ostorcsapásként végigsújt a nehéz csenden, éles pengeként hatol át a kavargó gondolataik csend béklyóján keresztül. A két kis gyerek szemében egy pillanatra felcsillan a gyermeki pajkosság és annak ellenére, hogy nem mernek elmozdulni az anyjuk mellől kíváncsian, nyújtogatják vékony kis nyakukat az elrohant gyerek irányába. De amikor megjelenik az ordibáló gyerek újból a láthatáron, félősen húzódnak vissza az anyjuk védelmet nyújtó teste mellé. Az asszony semmit sem érezvén a gyerekei félelméből csak ösztönösen foglya karjai közé kis szutykos porontyát. A rohanó gyerek észre veszi, hogy valakik ülnek a padon, elötük meg áll. Egy másodperc töredékéig szemre vételezi őket kíváncsi érdeklődő tekintettel megfeledkezvén a kezében levő csengő által jelképező szabad percekről. Az asszony nem szól hozzá. Kis ideig ő is a gyereket mustrálgatja, aztán lehajol az övéihez és megigazítja kissé a rongyokat mindkettőn, aztán újból ki egyenesedik és tekintetével a semmibe, mered. A két kicsi annál nagyobb érdeklődéssel nézik a nagyfiút szemre vételezvén rajta a ruháját, cipőjét, az egyik kezében levő csengőt majd a másik kézre merednek, ami egy kis zacskó kekszet markol. Szinte megbabonázza tekintetüket a kis zacskó látványa. A nagyobbik felnéz az anyjára, tekintete próbálja az anyjáét elkapni, de eredménytelennek tűnik a próbálkozás így felhagy vele és a tekintetét vonzó dologra, mered. A tízéves forma gyerek elkapja a két kisebb tekintetét. Egy pillanatra tűnődöleg összeszalad szemöldöke, aztán tesz egy lépést feléjük. Ő is megnézi a kezében tartott zacskot. Csak a homlokráncokból lehet következtetni hogy mekkora csata dúl benne. A két gyerek közelebb húzódik anyjukhoz arcukat annak rongyaiba fúrván csak szemük sarkából figyelvén immár a zacskó látványát, aminek látványától képtelenek elszakadni. A fiú még tesz egy lépést feléjük, már alig egy karnyújtásira vannak tőle a gyerekek. Kinyújtja a zacskót, markoló kezét a gyerekek felé. A két gyerek fej kissé ellibben a biztonságot nyújtó anyai testtől, szeműkben felcsillan valami érdekes fény. A nagyobb fiú tekintete egy pillanatra elbizonytalanodik majd fel csillan.A háború eldőlt.Arca mintha megvilágosodna,keze már nem szoritja annyira birtokloan a zacskot. Mély levegőt vesz.- Tessék, nektek adom, mert én úgy sem szeretem – böki hirtelen a zacskót markoló kezét a hozzá közelebb álló kisgyerek keze felé, egy szuszra hadarván a szavait. A kisgyerek kis maszatos mancsa, mint a sas áldozatára úgy csap le a zacskóra valósággal kitépve a markoló kézből és amint az ő ujjai között megzörren a zacskó addigi sóvárgó arcot, mintha eltörölték volna a maszatos arcról átvéve helyét egy boldog önfeledett mosolygós arc zenei aláfestésként, pedig ott volt a győzedelmes önfeledett egércincogáshoz hasonló kuncogás, amit követően teste lába mozgásba lendült, hogy felmutassa testvérének és anyjának a szerzet zsákmányt. Az anya egy pillanatra lepillantott a boldog csemetéjére aztán a nagyfiúra nézett szemében mintha- mintha hála könnyek csillantak volna meg, kicserepezett ajkai mintha köszönöm félét rebeget, volna . Ezt már nem volt kinek látnia mert a nagy fiú már vadul lóbálva csengőt kezében kurjongatva eltűnt a kolostor ajtajában és hangját is lassan kezdték elnyelni a vén falak
Egy templom áll a város szélén a nemzetközi út közvetlen szomszédságába. Az úton autók suhannak észveszejtő sebességgel, - egy BMW, Mercedes, Volswagen, egyik cifrább a másiknál, mindegyik a kornak legújabb vívmányaival felszerelve. A templom, amely az útszélén áll viszont a régi időt jelképezvén áll rendhitelen nyugalommal a maga egyszerüségével, pedig az arra haladó autók tömkelege igencsak megrázzák alatta a talajt. A templomhoz, a kolostorhoz nőve, mint egy hatalmasra megnőtt sziámi iker, üveg ablak szemei is közönnyel bambulnak bele körülöttük rohanó világba. A kolostor ajtaja előtt balkéz felöl áll egy harangláb. Még fiatal, annak ellenére, hogy a régmúlt idők dicsőségét jelképezi. Egy büszke szarvas fej néz szembe az arra vetődőre. A harangláb alatt félkörívben egy kis fehér sziklából kirakott fal áll, melyre padok vannak felszerelve . A padon ül egy kopottas de tiszta ruhába öltözött nő, mellette két száját eltátott gyerek . A gyerekek is rongyosak. A nagyobbiknak nincs cipő a lábán, egy agyon nyűt és szakadozott kötött blúz fedi felső testét és kis mezítelen popsiját, mert comb középig ér és nadrág hiányába a célnak ez is megfelel. A túl méretezett blúza ujját szopogatja. A kisebbik már szerencsésebb, ő rajta már van a blúz mellett nadrágocska is meg egy kis cipő, amiből kikandikál a rakoncátlan kiváncsi-fáncsi nagyujja, ami láthatólag nem zavarja őt. Ő is a vásott kis felsőnek az ujját szopogatja, olykor-olykor mintha dühösen beleharapna és tép egyet rajta. Hajuk kócosan mered az ég felé, a maszattól sötét kis arcukból csak a nagy ártatlan, golyószerű szemeik a cselekvő alanyok, ahogyan rászegeződnek az új környezetre. Nézik a szarvas fejet, nézik az épületet, lopva anyjukra tekintenek, aki maga módján, ő is idegesen tekinget maga köré. Valószínű, hogy éhesek, de szótlan hallgatásba merülve várakoznak, hogy megnyíljon a kolostor agyon nyűt ajtaja. A csend súlya alatt meggörnyed az anya válla, mely maga elé meredve nézi a kockakőből kirakott járdát.Felemeli a fejét egy pillanatra,arcán mintha- mintha valami fura remény árnya suhanna át.Abban a pillantásban kétsébeesés,könyörgés -egy anya imája a két rongyos poronytyáért - tömörült bele.Kicsapódik a kolostor ajtaja. Egy tíz éves forma gyerek ugrik ki rajta indián csataüvöltés szerűt hallatatva, kezében egy kis csengőt lóbálva nagy ügybuzgósággal.-Szünet! Szünet van!- ordítja tele torokból az üres udvarnak és elrohan a kolostor közvetlen szomszédságában álló tömbház fele. Nagy ívben tesz egy kört az udvaron az üdvrivalgások közepette, és vissza fele veszi az irányt a kolostor fele. Az anya és két gyereke összerezzennek a ricsajra mely ostorcsapásként végigsújt a nehéz csenden, éles pengeként hatol át a kavargó gondolataik csend béklyóján keresztül. A két kis gyerek szemében egy pillanatra felcsillan a gyermeki pajkosság és annak ellenére, hogy nem mernek elmozdulni az anyjuk mellől kíváncsian, nyújtogatják vékony kis nyakukat az elrohant gyerek irányába. De amikor megjelenik az ordibáló gyerek újból a láthatáron, félősen húzódnak vissza az anyjuk védelmet nyújtó teste mellé. Az asszony semmit sem érezvén a gyerekei félelméből csak ösztönösen foglya karjai közé kis szutykos porontyát. A rohanó gyerek észre veszi, hogy valakik ülnek a padon, elötük meg áll. Egy másodperc töredékéig szemre vételezi őket kíváncsi érdeklődő tekintettel megfeledkezvén a kezében levő csengő által jelképező szabad percekről. Az asszony nem szól hozzá. Kis ideig ő is a gyereket mustrálgatja, aztán lehajol az övéihez és megigazítja kissé a rongyokat mindkettőn, aztán újból ki egyenesedik és tekintetével a semmibe, mered. A két kicsi annál nagyobb érdeklődéssel nézik a nagyfiút szemre vételezvén rajta a ruháját, cipőjét, az egyik kezében levő csengőt majd a másik kézre merednek, ami egy kis zacskó kekszet markol. Szinte megbabonázza tekintetüket a kis zacskó látványa. A nagyobbik felnéz az anyjára, tekintete próbálja az anyjáét elkapni, de eredménytelennek tűnik a próbálkozás így felhagy vele és a tekintetét vonzó dologra, mered. A tízéves forma gyerek elkapja a két kisebb tekintetét. Egy pillanatra tűnődöleg összeszalad szemöldöke, aztán tesz egy lépést feléjük. Ő is megnézi a kezében tartott zacskot. Csak a homlokráncokból lehet következtetni hogy mekkora csata dúl benne. A két gyerek közelebb húzódik anyjukhoz arcukat annak rongyaiba fúrván csak szemük sarkából figyelvén immár a zacskó látványát, aminek látványától képtelenek elszakadni. A fiú még tesz egy lépést feléjük, már alig egy karnyújtásira vannak tőle a gyerekek. Kinyújtja a zacskót, markoló kezét a gyerekek felé. A két gyerek fej kissé ellibben a biztonságot nyújtó anyai testtől, szeműkben felcsillan valami érdekes fény. A nagyobb fiú tekintete egy pillanatra elbizonytalanodik majd fel csillan.A háború eldőlt.Arca mintha megvilágosodna,keze már nem szoritja annyira birtokloan a zacskot. Mély levegőt vesz.- Tessék, nektek adom, mert én úgy sem szeretem – böki hirtelen a zacskót markoló kezét a hozzá közelebb álló kisgyerek keze felé, egy szuszra hadarván a szavait. A kisgyerek kis maszatos mancsa, mint a sas áldozatára úgy csap le a zacskóra valósággal kitépve a markoló kézből és amint az ő ujjai között megzörren a zacskó addigi sóvárgó arcot, mintha eltörölték volna a maszatos arcról átvéve helyét egy boldog önfeledett mosolygós arc zenei aláfestésként, pedig ott volt a győzedelmes önfeledett egércincogáshoz hasonló kuncogás, amit követően teste lába mozgásba lendült, hogy felmutassa testvérének és anyjának a szerzet zsákmányt. Az anya egy pillanatra lepillantott a boldog csemetéjére aztán a nagyfiúra nézett szemében mintha- mintha hála könnyek csillantak volna meg, kicserepezett ajkai mintha köszönöm félét rebeget, volna . Ezt már nem volt kinek látnia mert a nagy fiú már vadul lóbálva csengőt kezében kurjongatva eltűnt a kolostor ajtajában és hangját is lassan kezdték elnyelni a vén falak
