Rüby

Sötétség van .Fél.A falon különös árnyak kellnek életre.Behunyja szemeit és himbálni kezdi magát ültében.Szabadulni akar azoktól az árnyaktól .Résnyire kinyitja egyik szemét.Leskelődik.Vajon még ott vannak?Kezeit görcsösen magaköré fonja,jól esik saját karjának a melege. Ez jó . - jegyzi meg magába.Tovább ringatja magát. Jól esik neki. Háta egy pillanat erejéig elérinti az ágy hideg vasrácsát .A hideg áramütésként cikázik át hátgerincén. A félelem felerősődik benne. Retteg. Kétségbeesetten pattanak fel szemhélyai és merednek a feje fölötti rácsra. Amazok szilárdságukból hirtelen megelevendnek.A szivverése felgyorsul, szája kezd kiszáradni.A feje fölötti rácsok is lüktetni kezdenek .Lassan kezdenek megelevedni.Mint valami undoritó csápok kezdenek feléje nyúlánkozni. -Már megint?!Már megint kezdődik! –sikolt fel benne a kétségbeesés. Gyorsabban,és erőteljedebben lobálja magát. Fejét két kezébe temeti.Nem akar látni...nem akar látni! Mutatoujjával durván beledőf a szemgólyoiba. Valahonnan a sötétségből vékony sivitó hang érkezik feléje. Nem birja.Mutató ujját a hallójáratában probálja begyőmöszölni ,de eredménytelenül mert túl kicsi a tenyere. Képek rohamozták meg tudatát, melyek erőszakosan nyomultak előre agytekervényeinek rejtett kis kamráiból, mintha az egész egyszerre akarta volna látatni magát. Szörnyű képek voltak ezek, amelyek látványától nem tudott szabadulni,melyek kisértik perc mint perc. A tusoló füstszerű látványa tolakodott előre, a kígyószerű szörnyként tekeredő tusoló rózsával, mely igézően és áldozatra éhesen vészesen közeledett feléje. Az apró kis, sok lyukból bűzlő undorító nyál csöpögött a földre, sisteregve égetvén ki mindent, ahova csepegett. Csak állt és megbabonázva nézte, amint lassan föléje emelkedik és erős megállíthatatlan sugarakban önteni kezdi rá az undorító nyálat melyek, amint a bőré érintették jéghideg érzetet kelltettek, aztán átcsapott tüzes fájdalomba. Orrlyukai megteltek égetett hús, émelyítő szagával. Védekezően kapta két karját feje fölé de a savszerű lávaként ömlő nyál elöl, nem volt védelem. Marcangolta, tépte fel bőrét, éhesen kapott bele húsába. Tehetetlenül vergődött a jéghideg tapintású, szörny karmai között.
-Hangodat ne halljam, te átkozott fattyú – vélte hallani a gondozónő sipító hangját valahonnan a sötét légből mely, dermedten köréje fagyott. A viz jót tesz neked .Ez a legjobb gyógyszer a kriziseidre .Jobb lett volna, ha meg se leszel! Látod?Látod mit csinálsz belőlem ?!Tiszta ideg vagyok miattad!Nem tudsz te is olyan lenni mint a többi gyerek?Csak orditasz és orditasz, még te sem tudod miért ,azért. hogy az embernek nehogy egy ki nyugta legyen tőled!
A fürdőszoba zöld színű csempéi egyre sötétedtek a gyűlölettel telitett szavak elhangzása után, míg nem egyé váltak az őt körülvevő feketeséggel. Az iszonyattól remegve behunyta szemeit. Megadóan, letaglózva várta a már egyre vészesebben közeledő véget. Sírni sem volt ereje. Karjait tehetetlenül leeresztette törzse mellé. A hang , hirtelen elnémult. Fülei akaratlanul valami jelzéseket próbált radarként felfogni a már megszokott neszezésekből.
Fülelt. Jéghideg csend. Félve bár, kétkedően, enyhén félig felnyitotta szemhéjait. Volt az őt körülölelő csendnek egy valószinütlen súlya, ami alatt fuldokolva szedte a levegőt. Csend - nem ez sosem jelentett jót . Teljesen kinyitotta szemeit. A jeges rémület újdonsült erővel hullámzott át testén. Kidülledt szemekkel nézte a szoborszerű kemény arcvonásokat, a messzire tévedt szemeket, miközben üresen kongtak vissza fejében a gondozónő szavai kinek mozdulatai magabiztosak voltak és érzelem mentesek. Végre teljes egészében feléje fordult. Vékony színtelen ajkai valamit érthetetlenül duruzsoltak. Egyik kezében valami botszerű tárgyat tartott játékosan megforgatta.
- Segítség !- próbált sikoltani hasztalan, mert torka annyira ki volt száradva a félelemtől, mintha üvegtörmeléket szórták volna tele. Megpróbált volna felülni, de a rettegés szörnye elszivta minden erejét.A szellemszerű gondozónő vészesen kezdet feléje közeledni a tárgyal a kezébe,melyen a gyér fény baljóslatúan meg villant.
- Verés. – villant át agyán áramszerűen a felismerés. Teljes erejéből hánykolódni kezdett, hogy kiszabadítsa magát a láthatatlan kegyetlen erö, testét gúzsba markoló kezeiből. A tátogó feketeség lassan formákat kezdet ölteni körülötte. Kiemelkedik saját magából.Előtte ott van a másik hasonmássa remegve megbújva az vasrácsos kiságy sarkában.Nem mer a csövekben kapaszkodni, mert attól fél hogy az is fájdalmat fog okozni. Nézik egymás arcát, tudják, hogy ami be fog következni az a Fájdalom.Ő nagyon viaskodik ez ellen az érzés ellen. Tekintetekből szemrehányást tesz a másik felé, magában mindennek lemondva őt. A bot szerű tárgy megtalálta célját és lesújt. Amaz pillanatnyilag elfordítja tőle fejét és felordít a fájdalomtól, teste ijjként megfeszül a testét áthasító fájdalom végett. A test lassan elernyed, amint a fájdalom első sokk hulláma elmúlik. Visszacsuklik feléje a másik énje feje. Nézi a felduzzadt arcot,és a másik orrából előbuggyanó vörös valamit,ami elöszőr lassan szivárogva tűnik fel ,hogy aztán a másik percben már sugárba törjön elő az orrcimpából.Émelyegni kezdett gyomra a látványtól. El akarja fordítani fejét tőle, de a félig lehunyt őzbarna szemek igézve fogva tartják tekintetét. A tárgy még egyszer lesújt, csakhogy most az ő testén csap le. Tiszta erejéből felüvölt a fájdalomtól. Forró ragacsos valami végig ömlik az alkarján. Édeskés émelyítő illat tölti be orrlyukait. Lassan lanyhulni kezd a tárgy okozta fájdalom sokkja, akaratlanul visszanéz a mellette kuporgo szenvedő énjére. A tárgy megint lesúlyt. Visszhangot verve, kong fejében az ütés hangja. Torkában veszedelmes gyorsasággal kezdtek gyűlni a lenyelhetetlen fullasztóvá, váló hatalmas gombócok.
- Miért? Miért?- szakad fel belőle elemi erővel a fájdalomzokogásban fulladva.
- Hagyd már abba! - sikított a lecsapni készülő tárgy fele- Ne bánts! Hallotta saját zokogó hangját visszaverődni a feketévé vedlett éhesen tátongó űrből.Ne !Ne! Könnyei csalhatatlanul előtörtek szakadhatatlanul alá folyva marva csípve bőrét.Orditani kezdet teljes erejéből, ahogy a száján kifért.Az ajtó nagy lendülettel kicsapodott.
-Már megint kezded te átkozott kölyök?...
A fény zavarja a félhomályhoz szokott szemét. Nem tudott betelni a látvánnyal.Azok a gyorsan suhano autok...Madárkák, fák.. pont olyan szép volt minden mint abban a képeskönyvben amit délelöttönként az ágyába dugtak. Mindene viszket vakaroznia kell.
-Ne vakarozz már annyit ,mert igy is tiszta egy seb vagy.-menydörög rá a megszokott pattogó hang.Nem néz fel,mert nem mer, de lassan engedelmesen leereszti a kezét.A kocsi megáll. Ölbe emelik.
-Aztán viselkedés legyen,mert bajod lesz.-suhogja vészjósloan a fülébe a hang.
-Hányadik emeletre megyünk?-folytatja a hang, de tudja ez már nem neki szól.
-A negyedikre-jön a válasz. Nem néz fel. Sérti az erős fény a szemét.Nézi a földön elnyult lábak árnyát. Olyan mulatságos.Ezen nevetnie kell. Mielött észbe kapna már el is neveti magát.
-Nem akarsz már a szép szóból érteni te kis hülye? Legyen viselkedés, mert mindjárt itt kapsz ki!-mordul fel bosszusan a hang.
Valamerre mennek .Folyosón, majd aztán lépcsőkőn mennek fel.Bámulja a falakat és az azon játékosan ide oda cikázo árnyakat.Ezeket szereti,ezek mulatságosak.Mosolyog.Megállnak .Ajtó nyilik.
-Itt vagyunk!-hagyja helyben a hang.Motoszkálás nesze üti meg a fülét. Hirtelen a fehércsempével kirakott szűk folyóson több láb jelenik meg. Susmotolás,lökdösés,vihogás neszei üti meg fülét. Nem lát, ezért rá kell hajolnia egészen arra a válra amit gyűlöl. Megriad.Sok szemmel találja magát szemben. Lenéz rájuk, mert ő magassan van.
-Itt van a gyerek.Itt vannak a papirok.
-Szia kis öcsök!-hajol feléje egy idegen arc-Kukucsizol? A hang ismeretlen. Benne megmozdul valami .-Félni kell !Félni kell!Ébredni Kezd benne az a retteget szörny. Hirtelen kapkodni kezd ,nem kap levegőt.
-Mennyi idős a kicsike,hány éves?-kérdezi az idegen hang.
-Négy és fél éves. A neve Robert.
Az idegen hang felnevet.
-Robi? Már van egy Robink ,akkor az ő neve....
-Törpe!...Pikacsu!...Terminátor!..-röpködnek innen onnan a válaszok, mire az utolsó megjegyzésre kitör az általános röhögés.
A hangok jól estek neki,de zavarta a zsivaly a csendhez szokott füleit. A hangerő intenzitása megremegtette. Teste önálló életre kellt.Lábai kalimpálni kezdtek a még keményen fogvatartó karok alatt ,kezeivel hadonászni kezdett .
-Fiúk,egy kicsit csendesebben ! Miért kell úgy felnyihogni, mint egy sereg ménes?-vált szigorubbá az idegen hang.-Megijesztitek szegénykét.
-Hol lesz a fekhelye ?-kérdezi sietve a gondozónő- Nekünk menni kell.
-Persze, persze!Mutatom.-
Elhaladnak a még mindig kuncogó gyerek had elött.Mire feleszmél már lekerül az ölből és a földön ül.
-Akkor sok szerencsét.-kezd tőle távolodni a gondozónője vaskos lábai.-Te meg viselkedj. Nem néz fel de tudja hogy neki szólnak ezek a szavak. Most ez nem érdekli,mert hirtelen rátör a vizelhetnék,elemi erővel feszitvén alsó testét.Maga aláhúzza a lábait és himbálni kezdi magát. –Ez jó.Ez jó.-ismételgeti magába.Lassan enyhűl a feszités és meleg lesz alatta a hely.-Ez jó.Ez jó. A melegség kezd kellemetlenné válni. Valahogy négykézláb tornázza magát.Menni kell valamerre.Túl nagy a hely.Hol van az ágya? Igen, ott a fal. Oda kell menni. Nézi. Menne, de mi van, ha jönnek Azok? Óvatosan oda kúszik.
-Ez pepisilt!- szakitja félbe gondolat menetét egy éles hang. -Ez nem jó,ez nem jó.-éled fel benne a félelem.Ismeri ezt a szót. Verés.Viz. A tágas hely még tágasabbá vált. Hova bújhatna? Verés. Viz.-zakatolja az agya egyre vészjóslobban. Sikitani kezd, teletorkából.
Rohano léptek.Ölbe kapja valaki.
-Nincs semmi baj.Nincs semmi baj.-duruzsolja az ismeretlen hang a fülébe,és szoritja magához. Ő tiltakozik.Probál szabadulni a szoritó ölelésből. A kar enged.Nincs benne semmi erőszak. A hang duruzsol tovább.Ijjként feszül meg a teste.Vár.Nem történik semmi. Ő csak ordit.Levetköztetik,ő hadakozik ellene.Nem akarja. Legyen már vége.Hol van az ő ágya? Vár .Az idegen kéz simogatja,alig ér hozzá.Hagyjanak már neki békén.Kiszabadul a kéz alol. Menekül.Egyszer csak összeszükül elötte a hely.Nincs amerre menjen. Sivit valami fejében.Szabadulni akar a hangtól.Kezei közé fogja a fejét.Ringatni kezdi magát .Előre hátra ,előre hátra...
Valami főléje magaslik.Most..na most....zihál a melle, nem kap levegőt .Riadtan néz körbe, de most nincs menekvés.Kezeket érez magán. Vacog,mert fázik. Ruha suhog fölötte. Mire ugrik, akkor a ruha puha simogatását érzi magán. Csodálkozik.Rettegés helyet valami egészen új érzés vesz erőt rajta.Ismeretlen intenzitás,ismeretlen érzések.Remegve ,várja mi fog következni.
Az éjszaka jön a maga félelmetes árnyaival.Órdit ,üvőlt, kiesik az ágyból. Az Ajtó nem csapodik ki, mert be sem csukják elötte.Egyedül van.Jön a nappal ,erőss a fény de lassan kezd hozzá szokni.A nyitott ajtóban ,ismeretlen arcok jelennek meg és tünnek el.Mindenki halkan beszél.Senki sem közeledik feléje.Hangfoszlányok csapják meg csak a fülét. Igy váltakozik a sötétség a szemét fájdalmasan szúró fényességgel.
-Vidd el orvoshoz.Ezzel a gyerekkel nincs minden rendjén...
-Ez beteg.Teljesen úgy viselkedik mint egy autista...
- Négy és fél évesen, hogy ne tudjon járni és valamit gagyogni,ez hihetetlen.Ha nem látnám a két szememmel, akkor azt mondanám blöff...
-Pszt.Halkan mert Rüby alszik...
-Hagyjátok ,ne zavarjátok szegényt.Meg kell szoknia a helyet...
-Fogja már be annak a gyereknek a száját!...
-Ha betudtam volna fogni a száját, akkor nem lennék itt kedves orvosnő...
-Hölgyem, ez a gyerek egy nyolchónapos gyerek inteligenciájával bir.Ezen már nincs mit segiteni.Jobban teszi ha egy speciális intézetbe dugná.Szerintem önmagának tesz egy nagy szivességet...
-Nem !Valami megoldás csak kell legyen...
-Ebből a nyugtatóból adjon neki napjában háromszor két tablettát...
-Nem haragudjon ,de ezzel még egy elefántot is ellehetne altatni.
-Ön is úgyan azt az adagot beveheti.
-Köszönöm akkor vegye be ön !Szerintem, ha orvos létére ilyet állit akkor ,önnek nagyobb szüksége van rá, mint nekem....
Az sötétség már nem szűl rémisztő árnyakat.Némán tűri,hogy ölbe vegyék ,mert tudja ha órditani kezd akkor leteszik. Éhes, akkor a duruzsoló hang ölébe veszi ,eteti. Eszik sokat aztán mind kihányja.Órditani kezd, de nem bántja senki.Nincs verés,nincs hidegviz. Nem ellenkezik .
Ketten vannak.A duruzsoló hang tesz vesz a lakásba.Ő ül a szobája közepén maga alá húzott lábakkal és himbálozik. Nézegeti az elötte levő temérdek játékot, de nincs kedve játszani. Kiváncsian követi tekintetével .Ő is menne utánna. Jó volna mellette lenni és duruzsoljon a fülébe. Kezét begyömöszöli a szájába. Lesi mikor jelenik meg a folyóson. Sirás üti meg a fülét.A hang ismerős.A duruzsoló hang sir. Fülel. Várja,hogy ki csapodjon az ajtó és az a másik hang amit ő nem szeret belkiabálja a csendbe:-Te hülye,már megit elért az öt perc?
Ő nem hülye. Ő mindent megért.Négykézláb ereszkedik. Elmászik a falig.Belekapaszkodik.Jól megragadja az ajtófélfát és remegve az erőlkődéstől térdeivel lökni kezdi testét fölfele.Sikerül ,sikerülni fog.Szaporábban veszi a levegőt,szemei elött szines karikák járnak szédületes táncot.Behunyja egy pillanatra a szemét mert a szilaj tánctól émelyegni kezd a gyomra. Feláll.Furcsán bizsereg minden porcikája.Az a mámoritóan gyözedelmes érzés...
A duruzsoló hang még mindig sir. Meg kell találnia őt.Nem szabad sirni,mert nem kell félni .Már nem kell félni –bizonygatja magának,miközben óvatosan az ajtóba kapaszkodva kidülöngél a folyósora.Érzi ,hogy mindjárt leesik.Kétsébeesetten kapaszkodik mindenbe ami a tapogato kezei útjába kerül.
A sirás egyre erősödik.Már tudja honnan jön. Nem szabad sirni-forrong magába,-...mert Rüby nem fél. A forrongás egyre nő benne .Rüby nem hülye... Lassan dühé vedlik át. Rüby nem fél...Rüby nem hülye... Zakatolja már minden gondolata egyhangú kórusba. Ahogy nő a dühe úgy erősödik benne a hang.És meg látja az ágyra borúlt duruzsoló hang alakját.Gombócok gyülnek a torkába,már már fullasztván.
-Lüby nem fél!Lüby nem hüle!-tör ki belőle elemi erővel a hang,ostorcsapásként hasitva át a nehéz csendet.

SORSDÖNTŐ PILLANATOK

Egy kép,egy erös intenzitásu érzés,egy elhatározás,egy álom,- döntö pillanat lehet az életünkben, mely felemelhet vagy lehúzhat. Én felemelkedtem.....
Egy templom áll a város szélén a nemzetközi út közvetlen szomszédságába. Az úton autók suhannak észveszejtő sebességgel, - egy BMW, Mercedes, Volswagen, egyik cifrább a másiknál, mindegyik a kornak legújabb vívmányaival felszerelve. A templom, amely az útszélén áll viszont a régi időt jelképezvén áll rendhitelen nyugalommal a maga egyszerüségével, pedig az arra haladó autók tömkelege igencsak megrázzák alatta a talajt. A templomhoz, a kolostorhoz nőve, mint egy hatalmasra megnőtt sziámi iker, üveg ablak szemei is közönnyel bambulnak bele körülöttük rohanó világba. A kolostor ajtaja előtt balkéz felöl áll egy harangláb. Még fiatal, annak ellenére, hogy a régmúlt idők dicsőségét jelképezi. Egy büszke szarvas fej néz szembe az arra vetődőre. A harangláb alatt félkörívben egy kis fehér sziklából kirakott fal áll, melyre padok vannak felszerelve . A padon ül egy kopottas de tiszta ruhába öltözött nő, mellette két száját eltátott gyerek . A gyerekek is rongyosak. A nagyobbiknak nincs cipő a lábán, egy agyon nyűt és szakadozott kötött blúz fedi felső testét és kis mezítelen popsiját, mert comb középig ér és nadrág hiányába a célnak ez is megfelel. A túl méretezett blúza ujját szopogatja. A kisebbik már szerencsésebb, ő rajta már van a blúz mellett nadrágocska is meg egy kis cipő, amiből kikandikál a rakoncátlan kiváncsi-fáncsi nagyujja, ami láthatólag nem zavarja őt. Ő is a vásott kis felsőnek az ujját szopogatja, olykor-olykor mintha dühösen beleharapna és tép egyet rajta. Hajuk kócosan mered az ég felé, a maszattól sötét kis arcukból csak a nagy ártatlan, golyószerű szemeik a cselekvő alanyok, ahogyan rászegeződnek az új környezetre. Nézik a szarvas fejet, nézik az épületet, lopva anyjukra tekintenek, aki maga módján, ő is idegesen tekinget maga köré. Valószínű, hogy éhesek, de szótlan hallgatásba merülve várakoznak, hogy megnyíljon a kolostor agyon nyűt ajtaja. A csend súlya alatt meggörnyed az anya válla, mely maga elé meredve nézi a kockakőből kirakott járdát.Felemeli a fejét egy pillanatra,arcán mintha- mintha valami fura remény árnya suhanna át.Abban a pillantásban kétsébeesés,könyörgés -egy anya imája a két rongyos poronytyáért - tömörült bele.Kicsapódik a kolostor ajtaja. Egy tíz éves forma gyerek ugrik ki rajta indián csataüvöltés szerűt hallatatva, kezében egy kis csengőt lóbálva nagy ügybuzgósággal.-Szünet! Szünet van!- ordítja tele torokból az üres udvarnak és elrohan a kolostor közvetlen szomszédságában álló tömbház fele. Nagy ívben tesz egy kört az udvaron az üdvrivalgások közepette, és vissza fele veszi az irányt a kolostor fele. Az anya és két gyereke összerezzennek a ricsajra mely ostorcsapásként végigsújt a nehéz csenden, éles pengeként hatol át a kavargó gondolataik csend béklyóján keresztül. A két kis gyerek szemében egy pillanatra felcsillan a gyermeki pajkosság és annak ellenére, hogy nem mernek elmozdulni az anyjuk mellől kíváncsian, nyújtogatják vékony kis nyakukat az elrohant gyerek irányába. De amikor megjelenik az ordibáló gyerek újból a láthatáron, félősen húzódnak vissza az anyjuk védelmet nyújtó teste mellé. Az asszony semmit sem érezvén a gyerekei félelméből csak ösztönösen foglya karjai közé kis szutykos porontyát. A rohanó gyerek észre veszi, hogy valakik ülnek a padon, elötük meg áll. Egy másodperc töredékéig szemre vételezi őket kíváncsi érdeklődő tekintettel megfeledkezvén a kezében levő csengő által jelképező szabad percekről. Az asszony nem szól hozzá. Kis ideig ő is a gyereket mustrálgatja, aztán lehajol az övéihez és megigazítja kissé a rongyokat mindkettőn, aztán újból ki egyenesedik és tekintetével a semmibe, mered. A két kicsi annál nagyobb érdeklődéssel nézik a nagyfiút szemre vételezvén rajta a ruháját, cipőjét, az egyik kezében levő csengőt majd a másik kézre merednek, ami egy kis zacskó kekszet markol. Szinte megbabonázza tekintetüket a kis zacskó látványa. A nagyobbik felnéz az anyjára, tekintete próbálja az anyjáét elkapni, de eredménytelennek tűnik a próbálkozás így felhagy vele és a tekintetét vonzó dologra, mered. A tízéves forma gyerek elkapja a két kisebb tekintetét. Egy pillanatra tűnődöleg összeszalad szemöldöke, aztán tesz egy lépést feléjük. Ő is megnézi a kezében tartott zacskot. Csak a homlokráncokból lehet következtetni hogy mekkora csata dúl benne. A két gyerek közelebb húzódik anyjukhoz arcukat annak rongyaiba fúrván csak szemük sarkából figyelvén immár a zacskó látványát, aminek látványától képtelenek elszakadni. A fiú még tesz egy lépést feléjük, már alig egy karnyújtásira vannak tőle a gyerekek. Kinyújtja a zacskót, markoló kezét a gyerekek felé. A két gyerek fej kissé ellibben a biztonságot nyújtó anyai testtől, szeműkben felcsillan valami érdekes fény. A nagyobb fiú tekintete egy pillanatra elbizonytalanodik majd fel csillan.A háború eldőlt.Arca mintha megvilágosodna,keze már nem szoritja annyira birtokloan a zacskot. Mély levegőt vesz.- Tessék, nektek adom, mert én úgy sem szeretem – böki hirtelen a zacskót markoló kezét a hozzá közelebb álló kisgyerek keze felé, egy szuszra hadarván a szavait. A kisgyerek kis maszatos mancsa, mint a sas áldozatára úgy csap le a zacskóra valósággal kitépve a markoló kézből és amint az ő ujjai között megzörren a zacskó addigi sóvárgó arcot, mintha eltörölték volna a maszatos arcról átvéve helyét egy boldog önfeledett mosolygós arc zenei aláfestésként, pedig ott volt a győzedelmes önfeledett egércincogáshoz hasonló kuncogás, amit követően teste lába mozgásba lendült, hogy felmutassa testvérének és anyjának a szerzet zsákmányt. Az anya egy pillanatra lepillantott a boldog csemetéjére aztán a nagyfiúra nézett szemében mintha- mintha hála könnyek csillantak volna meg, kicserepezett ajkai mintha köszönöm félét rebeget, volna . Ezt már nem volt kinek látnia mert a nagy fiú már vadul lóbálva csengőt kezében kurjongatva eltűnt a kolostor ajtajában és hangját is lassan kezdték elnyelni a vén falak